Van, ami szép, és van ami nem.
Mások szerint én, szerintem nem.
Üres most minden bennem,
de hogy miért, nem értem.
Szép volt és illanó,
mint egy tarka pillangó
úgy jött, ahogy ment
nem maradt soká bent.
Mások örülnek, boldogok
én, a trombita, harsogok
csak a szoba csendjében
egyetlen kristály lecseppen.
Koppanva hull a földre:
ott marad örökre
vagy szikrázva széttörik,
ha egy pillantás ráesik.
De ki nézne rá?
Árva, és oly soká
az is fog maradni,
el kéne a földbe kaparni!
Jó mélyre, hogy senki se lássa
ha úgyse kell senkinek, hiszen árva,
és hogy mire lett teremtve?
a kérdés száll fel az egekbe.
De nincs fönt senki, aki válaszolna,
vagy nem akar, vagy nem tudja.
Pedig biztos tudja, ó
a hatalmas alkotó,
hogy mire való a csillag,
a szikrázó illat,
a tavaszi szellő
mit hoz még elő.
Egy dohos érzést majd,
amit már csak kívánság hajt,
de nincs jövője.
Nem változik az élet tőle.
