„Annak az embernek az életében nincs rendben valami.”
Mondod ezt te.
És mi van veled, a te belső harmóniáddal,
Amire oly nagyon büszke voltál. Hová lett?
Ó, hogy ezt én csak képzelem?
Hát tudd meg, hogy nem!
Egy darabig túlkiabálhatsz, aztán úgyis felszínre török.
És az én létem biztos és örök,
Hacsak nem fordulsz el teljesen tőlem,
Vagy nem leszel sátánista,
Bár ahogy így elnézlek,
Már nem olyan lehetetlen.
„Nem változtam semmit”-
Mondod ezt nyávogós, felháborodott hangon.
Ja, talán kívülről nem,
Hisz ugyanígy viselkedtél pár hónapja is.
És belül? Hogy azt nem látja senki? DE!
Én látom, és közvetve a világ is látja.
Ideges, fáradt, nyúzott vagy,
Mellesleg még boldogtalan is,
Hiába örülhetnél kismillió dolognak,
Te csak a rosszat látod.
Persze, te aztán eredendően pesszimista vagy,
De ez ellen tettél…Jól hallottad, múltidő,
Mert most nem teszel.
Hogy így is sikeres vagy, eredményeiden nem látszik semmi?
Hát normális ember, aki fejét a falba veri,
És kitépi minden haj-és idegszálát?
Tükör által homályosan? ne védekezz ezzel!
Az nem rád vonatkozik!
Neked -és ezt jól tudod- van egy tiszta tükröd.
Csak nem mersz belenézni,
Vagy csak csukott szemmel,
Vagy nem hiszed, amit látsz,
Vagy kifested a tükörképet?
Miért nem veszel róla tudomást?
Ó, a művészi véna. Írogatod a verset…
Kaptál egy ihletet. Na és? Ki olvassa?
Senki! Magadnak akarsz bizonyítani?
Hát bizonyítsd be, hogy ki tudsz lábalni
Ebből az állapotból.
Ne ígérgess! Ne bizonygass!
Ne gondold, hogy egy csapásra minden megváltozik mert nem!
Kell hozzá a fegyelem és az értelem.
Az élet értelme, amit te is tudsz, hogy mi,
Csak nem mersz vele szembenézni,
Nem mersz hozzá visszamenni
Miért nem tudod hol kezdeni?
Élő kapcsolat nincs, csak az ismeret,
Indulj, vár a Te Istened,
Hiszen a te Istened is,
Csak kéne hozzá hit.
Kicsi elég, mustármagnyi.
Hogy annyi sincs? Úgy még inkább menj!
Nincs előtted zárva a menny!
Kérj hitet, kérj mást is: alázatot, életet!
Indulj, vár a te Istened….
