Ma éjjel rosszat álmodtam.
Nem tudom, miért volt álmomban,
De valahogy olyan furcsa voltál.
Ültetek mindannyian a moziban,
Mint sok-sok káposztafej.
Én később mentem be,
És láttam, van még köztetek üres hely.
Épp leültem volna két barátom közé,
Mikor te megszólaltál, hogy „izé…
Ezt a helyet másnank szántuk,
Pedig nem is olyan jó barátunk,
De most ezt neki foglaltuk.
Úgy volt, hogy te is jössz, hallottuk,
De egyszer te se halsz bele…”
Ebben a pillanatban lett a hócipőm tele.
Azt mondtam, jó, nem bánom,
Most legalább tudom, ki nem a barátom….
Milyen jó, hogy ez nem igaz, csak álom,
De sajnos van valóságos alapja,
Nem csak halandzsa,
Hanem egy régóta fogalmazódó érzés.
nem tudom, miért történt,
De valami nem az igazi.
Ezt mmár régóta észrevettem,
De nem mertem mondani.
Nem is találkoztunk azon kívül,
Hogy hetente kétszer ugyanoda járunk.
De mégis felhívsz telefonon.
Gyakran.
És én nem értem.
És egyre jobban felülkerekedik rajtam valami,
És ezt sem merem mondani.
Sok érzés van már elfojtva,
Amit még nem temetett el a Duna,
És kavarog, és kavarog,
És örvény lesz belőle,
És tudom, hogy ez már nem is barátság…
Egyenlőre…
Mit kéne tennem?
Jó, a telefont, ha hívsz, felveszem,
És akkor úgy érzem,
Mintha újra barátnők lennénk,
De legközelebb nincs hozzám szavad,
És akad, akad a fogaskerék,
És ha nem teszünk semmit,
Végleg leáll.
De én nem tudom, mit tegyek.
Nézd, még azt sem tudom megfogalmazni,
Mit érzek.
Neked elmondani meg
Pláne nem tudom,
Hiába próbálom,
Hiába próbálom….
