Birtoklom a tér egy pontját.
Nem is pont, hanem terület,
de olyan pontszerűnek tűnik.
körülöttem kisebb-nagyobb távolságra
egyéb pontok, és amit hangosan mondok,
azt ők is meghallják.
Egy síkban vagyunk mind,
mégis annyira különbözünk.
És különféle kapcsok, vonalak
alakulnak ki közöttünk.
Most épp két pont harcban áll,
ütköznek az érdekek.
Mintha valaki egy ellentétes nyilat
rajzolt volna közéjük.
Ma én vagyok a nyugalmi pontban,
máskor hadban állok mindenkivel.
Úgy ülök itt, birodalmamban,
mintha mindenkinél bölcsebb lennék.
Pedig nincs igazam, tudom.
De érdekes érzés kívülállónak képzelni magam.
Ha közelebb megyünk, láthatjuk, hogy a pontom nem is pont,
hanem egy térrész. Kicsi, apró.
Mégis egy világ fér bele, az én világom.
És bár nem tudom a többi világot
mindenestül kizárni,
azért itt mégis én vagyok az uralkodó.
Rendetlen uralkodó vagyok.
És mint annyian előttem,
több területet követelnék,
ha lenne hozzá merszem,
meg ha az igazságérzetem engedné.
De nem engedi.
Én tehát rossz uralkodó vagyok,
hiányoznak belőlem a hatalmi ambíciók.
Az én világom sokszínű.
Várom a napot, mikor befesthetem egy színre az egészet,
de most csak úgy vakít a tarkabarka színkavalkád.
Vannak olyan színek, amiket kevésbé kedvelek,
vannak, amiket jobban.
De hiányozni fog egy kicsit, ha eltűnik ez a sokféleség.
Márpedig eltűnik, hamarosan.
Már csak hetek vannak hátra.
Csak egy kis molekula a világ történetében,
meg az én történetemben is apró,
mégis ezt a kis részt érzem most a világnak.
Nem látok ki belőle,
körülvesz teljesen,
mintha valami végzetesre számítanék.
Remélem, nem lesz annyira végzetes,
hogy én is elvesszek benne.
Remélem, kedvelni fogom azt az egy színt,
ami megmarad.
Remélem, megszokom,
hogy felnőttesen lesz egyszínű,
nem gyerekesen sokszínű.
Remélem, megérek hozzá,
hogy ezt mind elfogadjam
és boldog tudjak benne lenni.
Remélem, jó színt választok majd,
amit életem végéig szeretni fogok,
és amit majd az a valaki más is szeretni fog
bennem.
